Vajon egységesül, vagy tovább tagolódik a tagállamok gyakorlata a megváltozott német hozzáállás fényében?
Ha egy tagállami munkáltató a munkavállalóját ideiglenesen – például egy üzleti út erejéig, egy tanfolyam elvégzésének idejére, vagy az anyavállalatnál történő betanulás céljából – egy másik EU-n belüli tagállamba küldi dolgozni, akkor külföldi kiküldetésről beszélünk.
A kiküldetés során a munkavállaló a kiküldő tagállam társadalombiztosítási rendszerében marad biztosított. A fogadó tagállamban nem keletkezik párhuzamos biztosítási jogviszonya, ott járulékokat sem kell fizetnie. Ennek bizonyítására szolgál az ún. A1-es igazolás, amelyet kérelemre a kiküldő ország illetékes szerve állít ki, még az utazás előtt. A vonatkozó rendelet ezzel kapcsolatban a „lehetőleg előzetesen” fordulatot használja, az értelmezést ezzel lényegében a tagállamokra bízva. Nem nevesít még tipikus kivételeket sem, amelyek esetén az előzetes igényléstől el lehetne tekinthetni.
A gyakran külföldre utazó munkavállalók kapcsán, illetve sürgős, előre nem látott üzleti utak esetén felmerül a következő kérdés. Tekintve, hogy a közösségi jogszabály egyik célja épp az államközi adminisztratív akadályok lebontása, vajon ésszerű-e az A1-es igazolás igénylésének előzetességét minden esetben megkövetelni?
Az előzetesség követelményének értelmezése tagállamonként eltérő. Franciaország és Ausztria szigorú álláspontot képviselnek, és nemzeti jogukba beépített szankciókkal (igazgatási jellegű bírságokkal) tették le a voksot a „lehetőleg” szófordulat „mindig”-kénti értelmezése mellett.
Németország azonban a közelmúltban egy ezzel ellentétes álláspontra helyezkedett. A szövetségi munka- és szociális ügyekért felelős minisztérium (Bundesministerium für Arbeit und Soziales, BMAS) megvizsgálta a kérdést. A 2019 júniusában kiadott útmutatójában leszögezte, hogy az előre nem látott, de halasztást nem tűrően sürgős, valamint a maximum egy hétig tartó rövid üzleti utak esetén nem látja célszerűnek az igazolás előzetes igénylésére kötelezést, és ennek elmaradásának szankcionálását. Ehelyett elegendőnek tartja, ha az igénylésre és a bemutatásra csak szükség (vagyis hatósági ellenőrzés) esetén, utólag kerül sor.
A BMAS útmutatása jogi kötőerővel nem rendelkezik, más tagállam vonatkozásában pedig jogi relevanciával sem bír. A vonatkozó közösségi jog értelmezésével kapcsolatban viszont előrevetíti két különböző út kialakulását, és felveti a kérdés uniós szintű tisztázásának szükségességét.
Forrás: Az Európai Parlament és a Tanács 2008. június 17-i 593/2008/EK rendelete – a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról (Róma I.);
Az Európai Parlament és a Tanács 2004. április 29-i 883/2004/EK rendelete – a szociális biztonsági rendszerek koordinálásáról;
Az Európai Parlament és a Tanács 2009. szeptember 16-i 987/2009/EK rendelete a szociális biztonsági rendszerek koordinálásáról szóló 883/2004/EK rendelet végrehajtására vonatkozó eljárás megállapításáról;
Bundesministerium für Arbeit und Soziales: Handhabung der Bescheinigung A 1 bei kurzfristig anberaumten und kurzzeitigen Tätigkeiten im EU-Ausland, den EWR-Staaten Island, Liechtenstein und Norwegen sowie der Schweiz